Apja, Móricz Bálint földmuves,
építési vállalkozó; anyja, Pallagi Erzsébet
református lelkészi családból származott. A jómódú parasztok közé magát
felküzdő apát egyik csapás a másik után éri, cséplőgépe fölrobbant, bérelt
malmukat elsodorta az árvíz. A tönkrement család Prügyre
költözött, s a legnagyobb fiút, a hatesztendős Zsigmondot Túristvándiban
lakó nagybátyjához, a gépkovács Pallagi Lászlóhoz
adták. A gyermeket a nagyanya, az özvegy papné neveli.
1888-tól ismét együtt Prügyön a család. 1890-ben kezdi meg tanulmányait a debreceni
református kollégiumban, majd folytatja 1894-től a szintén nagyhírű
Sárospatakon. Mivel rosszul tanul, egyedül érzi magát, másik anyai nagybátyja, Pallagi Gyula, a kisújszállási gimnázium fiatal igazgatója
1897-ben magával viszi, s itt érettségizik 1899-ben jó rendű eredménnyel.
1899-1900-ban református
teológiát, majd jogot tanult Debrecenben, a Debreceni
Hírlap segédszerkesztoje volt. A Debreceni
Ellenőr novelláját (A bécsi
bútor), a Kisújszállás és
Vidéke versét közölte.
1900 októberében Budapestre
költözött, jogot, majd bölcsészetet tanult, de tanári szakvizsgát nem tett.
1902-ben óraadó tanár a kisújszállási gimnáziumban, tisztviselő a
kultuszminisztériumban, majd a Központi Statisztikai Hivatalban. 1903-1909
között Az
Újság című napilap
munkatársa.
1903-06 között öt alkalommal
vett részt népköltési gyűjtoúton Szatmár megyében;
meséket, dalokat gyűjtött, a közben szerzett társadalmi tapasztalatok nagy
hatással voltak írói fejlődésére.
1905-ben házasságot kötött Holics Eugéniával (Janka). Kisfia születik, aki
nyolchónaposan meghal. 1907-ben az Országos Monográfia Vállalat
segédszerkesztője, Szatmár megye monográfiáján
dolgozott. 1908-ban megjelent Erdő-mezővilága című
állatmese-gyujteménye és Hét krajcár
című novellája a Nyugatban.
Ez utóbbit második gyermeke halálakor írta, mély megrendültségében, apai
fájdalmában szakadt föl igazi hangja. "Igen
késo volt, huszonnyolc éves korom után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen
csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert."
1909-ban közzétette első
novelláskötetét (Hét krajcár),
Ady üdvözölte, barátságuk szellemi szövetséggé vált. A Nemzeti Színház
bemutatta Sári bíró 1910 című
színművét. Az új magyar irodalom elismert alakja lett.
1915-ben haditudósítóként
járta a frontot, riportokat írt, de háborús illúziói hamar eltüntek. Üdvözölte
a polgári demokratikus forradalmat, 1918. december 1-jétől a megalakuló
Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1919 januárjában a Kisfaludy Társaság tagja
lett; január 29-én Adyt búcsúztatta, februárban megírta A
földtörvény kiskátéját. Kezdetben reményeket fuzött a
Tanácsköztársasághoz, hadijelentéseket írt, füzetet a somogyi
földműves-szövetkezetekről, több lap (Világszabadság,
Vörös Lobogó, Fáklya stb.) munkatársa, tagja az írói
direktóriumnak. 1919 tavaszáig bízik a változásokban, de májustól már nem
tud együtt haladni a kommün egyre diktatórikusabb módszereivel.
A kommün bukása után
zaklatták, kizárták a Kisfaludy Társaságból, írásait egy ideig csak a Nyugat és az Est-lapok
közölték, színdarabjait nem játszották. Visszavonult leányfalusi
házába.
1925-ben felesége öngyilkos
lett. 1926-ban házasságot kötött Simonyi Mária
színésznovel.
1927-tol több felvidéki
előadókörúton járt, megismerkedett az ottani magyar fiatalság radikális
nézeteivel, 1931 márciusában erről cikket írt a Nyugatban,
ezért több megye és a főváros konzervatív körei hazafiatlansággal vádolták.
1929. december és 1933.
február között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot.
A folyóiratot igyekezett a "nemzeti
koncentráció" orgánumává tenni, megszervezte a Nyugat-barátok
Körét, könyvsorozatot tervezett, járta az országot, erdélyi, felvidéki,
vajdasági, amerikai magyar szerzok írásait közölte, felkarolta az autodidakta
paraszttehetségeket.
1932-ben fiatal íróktól adott
ki prózaantológiát (Mai dekameron),
1933-ban az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) elnökévé választották. Írói
szemléletmódjára ekkor az induló, őt szellemi ősnek elismerő népi mozgalom
volt legnagyobb hatással, megerosödött paraszti demokratizmusa. 1932-ben Rothermere-díjat
kapott.
1936-ban megismerkedett Littkei Erzsébettel (Csibe), több írásának modelljével.
1937-ben felbomlott házassága, Leányfalura költözött. 1940-ben Magveto címmel magyar irodalmi antológiát
adott ki, népszerűsítési céllal átírta Kemény Zsigmond (Rajongók) és Tolnai Lajos (A nemes vér) regényét. 1939 decemberében
Szabó Páltól átvette és szerkesztette a Kelet
Népét.
1942. augusztus 29-én - amikor
Leányfalun, a telefonon meghallja, hogy Gyöngyi lányának gyermeke született,
meghatottságában leejti a kagylót - agyvérzést kap.
A budapesti Korányi klinikán
1942. szeptember 4-én, hajnali három órakor hunyt el.
Röszke
az irodalomban
Uptaros hun
fejedelem aranykincsei
"Imre a semlyékben
bajmolódott a malacokkal, mikor a csősz odahujántott
neki:
--Hó!
--No?
--Mán mögént
vizslatik!
--A szőlőt?
--Azt.
--Kicsodák?
--Mögént azok. A két
úrforma.
--Az Istenüket! -
vágta Imre a szárvágót mérgesen a malacok közé, noha nem őrájuk haragudott. A
malacot arra teremtette az Isten, hogy turkáljon, de mit turkálódzik itt már megint a két
úrforma? Három hét óta negyedszer ténferegnek itt a kórságosak, a nyavalya
törje ki őket.
Az egyik úrforma én
vagyok, a másik Kotormány János, a szolgám. Csakugyan negyedszer taposkáljuk már a
kis parasztszőlőt, ahol húsz esztendővel
ezelőtt aranyabroncsot találtak.
Négy-öt szomszéd is
itt céklézik velünk, azok már mind az én zsoldomban vannak, három hete korrumpáltam őket,
az öregjét bőrszivarral, a sarjúját cigaretlivel."
Ezzel a jellegzetes
fordulattal kezdődik Móra Ferenc tárcája a most a röszkei határba eső
Nagyszéksós
világhírű aranyleletének tanulságos
históriájáról. Frissiben Aranyásás címmel már 1926.
október 24-én közölte a Magyar Hírlap, majd Kincsásás halottal, címmel ugyanott
1932.
július 20-án is. Ez utóbbi került be a halála után megjelent gyűjteményes
kötetébe (Utazás a földalatti Magyarországon, 1934),
s azóta ennek új meg új kiadásaiba.
A
tárca Móra szokott
derűs-gunyoros hangján, de történeti
hitellel számolt be a Bálint Mátyástól furfanggal megszerzett ásatási engedélyről,
a gazdag leletanyagról, amelynek nagy része két évtizede ebek harmincadjára
került, szétszóródott, pedig "egy kubikos talicska félig lött vóna vele".
Móra
még most is kilencvenkilenc aranytárgyat megtalált a hitvány kis szőlőben,
s a századikat remélte, amikor megreccsent az ásó egy szőlőtőke
gyökerében. Mátyás gazda erre leállította az ásást: elhunyt asszonyával,
Rózával ültette annak idején a szőlőt,
s bármi hitványka termést hozott, nem hagyhatta...
"Egyetlen
halottja a
kincsásásnak"- írta a szőlőtőkéről
Móra, s innen a címváltoztatás is.
A Leletnek, viszont épp az az
érdekessége, hogy bár sírmellékleteket tartalmaz, halott maradványainak nyoma
sincs.
A nagyszentmiklósi
kincs után legnagyobb és legértékesebb alföldi aranylelet közzétételét Móra
fiatal kartársának, Alföldi Andrásnak engedte át (Leletek a hun korszakból és
etnikai szétválasztásuk, 1932), majd alapos,
monografikus földolgozását Fettich Nándor végezte el (Aszeged-nagyszéksósi hun
fejedelmi sírlelet, 1953).
Kiderült: azért
hiányoznak a leletből emberi csontok,
mert jelképes sír volt. A kor szokása szerint ugyanis, minthogy a szálláshelyétől
távol elesett hőst nem tudták hazahozni, otthon
ugyanolyan sírt készítettek neki, mintha maga is benne nyugodnék. Megtartották
a halotti tort, mellé tették a társadalmi rangjának megfelelő
tárgyakat
is, halmot is emeltek föléjük.
Az ilyen kenotáfium
kiemelkedő példája a nagyszéksósi - mutatott rá
Harmatta János (Attila
és hunjai, 1986).
Ez a leggazdagabb ismert hun lelet. "Ez nyilvánvalóan az egyik hun királynak
volt a kenotáfiuma, aki távol a hun királyi szálláshelytől
halt meg. A 430 körüli években egyetlen ilyen hun király volt, Uptaros, aki
430-ban a burgundok elleni hadjárat során a Rajnavidéken hunyt el. Így a
szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi lelet gazdag anyagával s a királyihatalom
szimbólumaival, a virágkehellyel, minden valószínűség
szerint Uptaros hun király kenotáfiuma lehetett."
Az
aranylelet
megtalálásának kalandos történetét Kotormány János elmondta Takács Tibornak, s ő
Móra
"személye körüli miniszterének" többi emlékezésével együtt könyvbe mentette
(Móra igazgató úr, 1961).
Több vidéki lapban is megjelent 1964 decemberében
Kemény Istvánnak Móra és a nagyszéksósi kincsek címmel magától az írótól
hallottakat híven megörökítő emlékezése. Végül
a
Magyar Nemzet 1974. február 16-án
Szombathy Viktor Aranyat
ástunk Móra
Ferenccel című tárcájában, mint szemtanú arról is
tudósított, hogy Bálint Mátyás tanyájának Móra keltette híre jeles pesti
vendégeket csalt le 1926 októberében
Nagyszéksósra. Egy napon meglepte Mórát kedves barátja és eszmetársa, Supka
Géza, valamint a Nemzeti Múzeum két természettudós munkatársa, Lambrecht Kálmán
és Szabó- Patay József. Ekkor már - és még - kedvező
volt
a fogadtatás: Mátyás gazda musttal kínálta vendégeit, a háziasszony pedig -
Imre fiának felesége - tarhonyás csirkepaprikással meg túrós palacsintával.
Az már csak a
régészeti kutatás történetéhez tartozik, hogy alig egy hónappal Móra halála
után, 1934 márciusában újabb leletek kerültek
elő
a
nagyszéksósi homokból. Az időközben elhunyt
Bálint Mátyás fia, Imre talált egy nagy aranycsészét néhány aprósággal együtt.
El akarta adni valamelyik szegedi ékszerésznek. Rendőri
segédlettel ment Kotormány a helyszínre, és szedte össze a maradékokat, majd
Cs. Sebestyén Károly is talált még néhányat.
Rózsa
Sándor Röszkén ugratta a lovát
Móricz
Zsigmond már rég készült Rósza Sándorról regényt írni, de Móráéhoz
hasonlatosan munkától hajszolt élete csak 1940-ben engedte meg,
hogy tervének valóra váltásához lásson. Hamari halála azonban befejezetlenül
hagyta a trilógiának tervezett regényfolyamot. Első
kötetének (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941)
mindjárt az elején a helyszín - Röszke.
Móricz 1940.
január 12-én két előadást
is tartott Szegeden, s ekkor ismerkedett meg Bálint Sándorral. A szegedi
népélet legnagyobb tudósa nemcsak élőszóval gazdagította
Móricz szegedi ismer
eteit, hanem készülő Szegedi szótárának
céduláit is az író rendelkezésére bocsátotta. Elkísérte azután sok adatközlőhöz,
nagynénjéhez, Ágnyis nénihöz, Tápén a Lelékhöz. Elvitte a levéltárba Sz.
Szigethy Vilmoshoz, és kiment vele Alsóközpontra (a mai Mórahalomra)
Balogh István, Röszkére pedig Kopasz Antal plébánoshoz is. Kopasz Antal - írta Bálint
Sándor (A
hagyomány szolgálatában, 1981)
- jellegzetes parasztpap volt, kissé elparlagiaso
dott Szegedi, cívisivadék, akitől
Móricz sok, természetesen inkább csak anekdotikus értesülést szerzett Röszke
múltjáról, Rózsa Sándor személyes röszkei kapcsolatairól.
Kétségtelen ugyanis,
hogy a betyár rokonai, leszármazottai Röszkén éltek. A Lovasbetyár (ez az első fejezet címe) a röszkei kovácshoz jön
patkoltatni, a kovács röszkeiként ismer föl Sándort, el is beszélgetnek a
Rúzsákról, Sándor apjáról, a szájhagyomány szerint fölakasztott Rúzsa
Andrásról.
Az ifjú csikós a lován, a Csillagon
(ez a második fejezet címe) ábrándozik el a szegedi tanyavilágban lakozó
szeretőiről,
s a harmadik fejezetben ismeri meg a röszkei Veszelka Juliskát (A csillagok
alatt). A negyedikben (Szegény paraszt - szegény ország) tűnődik
el a lány apja, Veszelka Péter, no meg vele együtt Móricz, hogy m
ilyen
a jobbágysors.
Csak a főispáni
beiktatásra, installációra mi mindent kell a határból beszolgáltatniuk! Árpát,
szénát, tyúkot, pulykát, bornyút, csirkét, kappant, kacsát, még tíz sütni való
malacot is... "Kitű viszik el?...
Hányat fog ebbül beadni Röszke?..."
Versek
a faluról
Örvös
Lajos (1923) 1945-46-ban
a Délmagyarország munkatársa volt. Korábban Móricz Zsigmondnak segített a Kelet
Népe szerkesztésében. 1941-ben
jelent meg első verseskötete (Csillagok alatt), 1944-ben
a második (Tücsök). Szegedről a Nemzeti
Parasztpárt lapjához, a Szabad Szóhoz került, amikor kiadta harmadik
verseskötetét. A szegénység dicsérete (1947) címmel. Ebben
olvassuk Röszkei halászok című versét.
Elhagyatott
füzesekben
felütjük a
nádkalyibát,
kora reggel horgot
vetünk,
mikor húznak a
vadlibák,
bort nyakalunk,
halat eszünk,
s bebarangoljuk a
Tiszát.
Még négy ilyen
versszakban szól a halászok nevében, mindennapi munkájukat, szerény
kedvteléseiket, jóízű étkeiket, italaikat
megverselve. Az utolsót még idézem:
Száz botunk a víz
fölé nyúl,
varsáink a halra
várnak,
petróleumláng se
gyúl ki,
ha meghalunk egy
vasárnap,
vállunkra vesszük a
Tiszát,
s elindulunk a
határnak.
A
Délmagyarország
munkatársa volt László Ibolya (1929) is 1954-55-ben
és tagja a szegedi írócsoportnak. Innen a kaposvári laphoz került, további
sorsáról nem tudok. A vándorlás dicsérete (1955)
című karcsú verses füzetét őrzöm.
Második verseskötetében (Köznapi lobogás, 1963) olvasható
Betyárok kútja című költeménye, amelyet
először
az Irodalmi Újság 1956. június 9-i
száma közölt.
Nagyon hatásos, szép
képpel kezdi, ismeri a betyárhagyományt, amelyet Tömörkény Jelek a pusztán című
elbeszélésében
is megörökít: a csárdabeliek a gémeskút ágasával jelezték, nincs zsandár a
környéken.
Vén kút áll a
röszkei határban,
régóta már csak
önmagában néz.
Ágasa nincs, rég
ledöntötték
vendégjelentő
őrszemét.
Bizonyára Móricz
Rózsa Sándora ihlette a költőnőt,
amint a betyárok, pandúrok, pásztorok emlékét idézi balladás hangú strófáiban.
Az elaggott kút hajdan fültanúja volt betyárok vallomásainak, neki mindent
elmeséltek:
A portyákat, a
pandúrok haragját,
erdők
zúgását, kedvesük nevét,
s mohos mélyére mint
nagy kőlapokra
úgy íródtak a szóval
írt mesék.
E "vén krónikás",
a
bedőlt, odvas kút, amelyet nem látogat már
ember, csak szél, felhő,
madár, s amelynek
mélyén
már a szomjú száj
csorduló enyhet
régen nem talál,
--sokat tudna
beszélni az utókornak...
Takács
Tibor (1927) Szegeden
született. Előbb lett költő,
mint újságíró, majd függetleníthette magát a szerkesztőségi
robottól, és teljesen irodalmi munkásságának él. Idéztem már Móra igazgató úr
című könyvét, amelyben Kotormány János
visszaemlékezéseit öntötte formába. (Második kiadása is lett 1979-ben.)
Első verseskötete Szegeden jelent meg 1946-ban
(A mindenség balladái). Utóbb prózára tért át, regényeket, főként
történelmi regényeket írt, ír.
Röszkei szépanyám
című versét az Élet és Irodalom 1958.
január 31-én közölte. Benne is a Rózsa Sándor
móriczi hagyománya bujkált. Sőt Krúdy névadása, "a
betyárok csillaga" e verszáró szavaiban metaforaként forr a versbe.
Röszkei szépanyám,
tanyák szép virága,
fullasztó éjszakák
fölcsapódó lángja,
ha nappal, ha éjjel,
csillagokkal, holddal,
megjött, akit
vártál, szállt a virágos dal.
Közelben őrködtek
szegénylegények,
pusztázók, szabadok,
szeretőt kisértek.
Virághoz virágot,
szépanyámhoz rózsát,
Rózsa Sándort,
puszták kivert bujdosóját.
Nyilván a családi
hagyomány is erősítette a legendát, a röszkei ős
szintén büszkén vallotta szeretőjének Sándort. Ám
hiába várta, a szegedi tömlöcből nem volt
visszatérés.
Szépanyám könnyei a
Tiszába hullnak,
tikkadt, száraz
földön füvek megújulnak,
csak a fal nem dől
le, sok vér tartja össze,
Rózsa hervad benne,
bilincsbe kötözve.
Röszkei szépanyám
záporesőt sírhat,
égről
és pusztáról lehullott egy csillag...
Gyermekregény
Röszkéről
Ugyancsak Szegeden
szülte meg édesanyja Magyar Katalint
(1940),
de ő gyermekkorát Röszkén élte át. Első
regénye
(Hej, Krisztina! 1972) a Móra Kiadó népszerű
Pöttyös
sorozatában ennek a falunak ötvenes évekbeli rajzát örökíti meg. Ő
is
újságíróként kereste kenyerét, ma pedig az Arlin reklámügynökség vezetője.
Két további regénye (Ének a küszöb előtt, 1985,
Jeripusz, 1987) szintén az említett ifjúsági
sorozatban látott napvilágot.
A Hej, Krisztina!
önéletrajzi ihletése leplezetlen. Röszke (meg Alsóváros, Mórahalom,
Szentmihálytelek) csak egyszer fordul ugyan benne elő,
de utalásai a Dög-Tiszára, tájleírásai félreérthetetlenné teszik a helyszínt.
Bizonyára sokan fölismerhetik a szereplők modelljeit.
Elsősorban
az írót és testvéreit (a három Somogyi lányt: Borit, Krisztit, Mesikét), de a
falubelieket (Nencsik meg Gergely Ákos tanító urat a kovács Vág Józsefet, a pék
Fazekas Jenőt stb.) is. Fölidézhetik az 1952.
augusztus 20-ai Szent István-napi búcsút. Kriszti - az író képmása - tizenkét
éves akkor, s a regény végén, két évvel később
búcsúzik a falujától, amikor a városba (Szegedre) készül gimnáziumba. Közben
csínyeken, kalandokon esik át, fölbosszantja a fölnőtteket,
mégis mindenki szívébe zárja, mert tiszta szívű és
mindig az igazságot keresi. Még a kommunizmust is a maga naiv rajongásával
hiszi: "szeretetországot" remél tőle. Egy csalódással
végződő bakfisszerelem is
színezi a szép leíró részletekben bővelkedő,
kedves gyermekregényt.
