Az
újkőkor
A neolitikum (újkőkor)
gazdasági forradalmának lényege, hogy a lakosság fokozatosan áttért az
élelemtermelő életmódra, vagyis juhot, kecskét, később szarvasmarhát tartott,
és búzát, árpát termesztett. Így a korábbi vadászó, gyűjtögető életmódtól
eltérően már kevésbé függött a természettől. Ebből következett a népesség
nagyarányú szaporodása.
Röszkéről három helyről ismerünk a
Körös-kultúrához tartozó leletanyagot (1., 2., 3. lelőhely).
Lúdvár, ez a kis ártéri sziget, ma nem tartozik a község területéhez, az itteni
ásatás azonban a kultúra időrendje és életmódja szempontjából fontos adatokat
szolgáltatott.
Az 1. lelőhelyen, a
vasútállomásnál téglapiros színű, gömbös testű és
kicsi peremű hombár töredékei kerültek elő. Az edény alsó részét rátett barbotin dísz borította, amely jelzi, hogy a Körős-kultúra
fiatalabb szakaszában készült. A 2. lelőhelyen több más korú kerámiatöredék társaságában
alacsony csőtalp került elő, amely a Körös-Stracevo
kultúra jellegzetes darabja. A 3. lelőhelyen pedig csípett díszű
kerámiatöredékek is voltak. Az edényeket körömcsípésekkel, kagylóvégek
benyomkodásával, rátett plasztikus bordákkal díszítették. A bordákon gyakran
ujjbenyomkodás látható.
E
kultúra települései folyók, erek partján, valamint ártéri szigeteken
találhatók. Egy telepet általában
rövid ideig használtak. Az előbbiekre jó példa a 3. lelőhely.
Itt az egykori ér északi oldalán lévő magas parton került elő jelentős
mennyiségű kerámiatöredék.
A telepeken eddig kétfajta háztípust sikerült megfigyelni:
a szabálytalan négyszög alapú kunyhót és a fölmenő falú, nyeregtetős
házat. Az utóbbi esetben
oszlopokat ástak le, közéjük vesszőket fontak, majd ezt agyaggal,
sárral kevert szalmával tapasztották be,
a tetőt pedig náddal födték. A nyeregtetőre a Lúdváron talált házmodelltöredék
a jó példa. A házak oromzatára több esetben bajelhárítás végett istenszobrot
raktak. Egy átlagos ház alapterülete 6-8x4 m között mozgott.
A lakóházak mellett több
esetben tártak föl olyan gödröket, amelyekből előbb agyagot
bányásztak, később hulladékgödörként, néha temetkezőhelyül használták.
A lúdváron föltárt egyik
gödör fontos adatokat nyújt a Körös-kultúra életmódjához.
Ennek a mintegy 2 méter mély gödörnek az
alján szarvas- és őstulokcsontok
kerültek elő. Fölötte juh- és kecskecsont következett, majd igen
sok halcsont, helyenként 2-3
cm
vastagságban halpikkely. Ezután sok kagylóhéj és rengeteg éticsigaház,
melyeknek a hegye le volt törve. Ez a gödör jól bizonyítja,
hogy az akkori ember életében a juh- és kecsketartás mellett mennyire
fontos szerepe volt a vadászatnak.
Halottaikat
a településen belül temették el- de valószínűleg már fölhagyása
után - az említett gödrökben.
Zsugorított helyzetben helyezték őket a sírba, jobb vagy
bal oldalukra fektetve, fejüket az élet színével, vörös okkerfestékkel
vonták be.
A 4. lelőhelyen, Röszke
belterületének keleti részén, a Sárosvölgyi-ér torkolatához közel, terepbejárás
során került elő apró bütykökkel díszített sárgásbarna csőtalptöredék,
valamint feketésszürke táltöredék. Az 5. lelőhelyen is hasonló
kerámiatöredékeket találtak.
Valószínűnek
tartom, hogy ezek a leletek a Gorzsa-csoport kései
korszakából valók. Ekkor a földművelés kezdett háttérbe szorulni,
s megnőtt az állattartás
jelentősége. Gorzsán a végső megtelepülés
idején, tehát az újkőkor végén, rézkor elején élt emberek
szakítottak a korábbi földművelő
hagyományokkal. A rézkorban a fejlődés megtorpant, és ez
a késői neolitikumhoz képest visszalépést jelentett. A helyi
alapnépesség jórészt a kora rézkori
Tiszapolgári-kultúrában élt tovább.
A rézkor
Egy kis történelem
A gazdálkodás alapja ekkor
az állattartás. Főként szarvasmarhát tartottak, de jelentős volt a sertés, a
kecske és a juh szerepe is. A nagy települések megszűnése és az állattartás
előtérbe kerülése magyarázatot ad arra, hogy az eddig föltárt telepek kivétel
nélkül egyrétegűek, és igen rövid ideig lakták őket. Az állandó helyváltoztató
életmód miatt nagy szerepet kaptak a közösségi temetők. A temetőkben szabályos
sírsorokat lehet megfigyelni. A férfiakat jobb, a nőket bal oldalukra
fektették, rendszerint zsugorított helyzetben. A sírok tengelye általában a
keletnyugati irányt követi. A férfisírokban az edényeken kívül hosszú
kőkéseket, obszidián nyílhegyeket, kőbaltákat, buzogányokat, esetleg réz- és
aranyékszereket helyeztek el. Néha több mint tíz edényt tettek az elhunyt
mellé. A gazdag férfisírokban talált vaddisznó- vagy sertésállkapcsoknak
föltehetően totemisztikus szerepük volt. A nők mellé
edényeken kívül korong vagy hasáb alakú mészkőgyöngyöket helyeztek, amelyek
füzérszerűen övezték derekukat.
A lelet
Ismeretlen körülmények
között került elő Röszkéről egy 17,2 cm
hosszú kőkés, amely a Tiszapolgári-kultúrában jellegzetes. A 4. vagy 5.
lelőhely környékéről származhat, és szórványleletként is jó bizonyíték arra,
hogy a kora rézkorban Röszkén a Tiszapolgári
kultúrához tartozó település vagy temető lehetett. Röszkéről
ismeretlen körülmények között került elő két péceli
edény. Az első szürkésbarna egyfülű bögre. Szalagfüle a perem fölé emelkedik,
közvetlenül a perem alatt a hasvonalon két párhuzamos,
tűzdelt pontsor fut körbe. A legalsó sorhoz ferdén vonalkázott háromszögek csatlakoznak.
A másik kisebb méretű, egyfülű díszítetlen bögre.
A bronzkor
Egy kis történelem
Már
a rézkor végére, a bronzkor elejére jellemző a Dél-Alföldön a Kostoláci-csoport, amely nem önálló, hanem a Pécel-Bádeni-kultúra helyi változata. Az edényművességben
erre az időszakra jellemzők a durva fölületű edények,
amelyeknek sima peremét bemélyített vagy vízszintesen tagolt
dísz választja el a kerámia testétől. A bronzkor Kr. e. 1900
körül kezdődhetett.
A lelet
Klebelsbergi lelet
1928-ban a Klebelsberg-iskola helyén egy kisebb domb elhordásakor Doba Imre emberi csontvázakat talált. A "kuporgó" helyzetű
csontvázak mindkét oldalán edények feküdtek (6. lelőhely).
Móra Ferenc 1928. április 10-én föltárt itt egy sírt, melyben 90 cm mélyen nyugatkeleti tájolású, bal oldalára fektetett, zsugorított
csontváz volt. Gerince mellett, a koponyától a sarokcsontig négy
edényt talált.
.
Április
16-án újabb két sírt tárt föl. A kelet-nyugati
tájolású váz 120 cm mélyen, bal oldalán,
zsugorított helyzetben feküdt. Koponyájánál egy, a csípőjétől
a bokacsontjáig három edényt találtak.
Az
utolsó temetkezés szintén
120 cm
mélyen került elő. A nyugat-keleti tájolású, bal oldalára fektetett,
zsugorított csontváz bokacsontjai előtt és koponyája mellett
egy-egy edény volt. Innen kerülhetett elő a két pécel-bádeni edény,
de természetesen nem ezekből a sírokból származnak.
A Röszkén
föltárt sírokat többen is értékelték. Bóna István
az egyik nagyméretű tálat és a kétfülű fazekat a Pitvarosi-csoporthoz
sorolta. A durvított felületű, ujjbenyomkodással tagolt bordával
díszített fazekat a Kőtörési-csoportba helyezte. Kürti Béla a leletek
kevertségét hangsúlyozta.
Szerinte e sírokban a Pécel-Bádeni-kultúra,
a Vatyai-kultúra, valamint azÓbéba-Pitvarosi
és a Nagyrévi-kultúra leletei keverednek. Horváth Ferenc az Ada-csoportelkülönítése
kapcsán vetette föl, hogy a röszkei leletek
nem sorolhatók az Óbéba-Pitvarosi emlékanyagba,
hanem az Ada-csoporthoz állnak közel.
Röszkén az elhunytakat bal oldalukra fektetve,
zsugorított helyzetben temették el. A balkáni eredetű Óbéba-Pitvarosi
csoportban ismét föltűnik, hogy a halottakat nemek szerint elkülönítve temették
el gazdag edénymelléklettel.
A röszkei
kora bronzkori temetőben föltárt és hiányosan dokumentált három síralapján a
leletanyagot nehéz értékelni. Az edények formája és díszítése alapján az Óbéba-Pitvaros-, az Ada- és a
Kőtörési-csoport jöhet szóba. Ezeknek az elemeknek a
keveredése azzal magyarázható, hogy a három sír átmeneti periódusból származik.
Ez pedig leginkább a protonagyrévi időszakban vagy
pedig a Kőtörési-csoport életének korai szakaszában képzelhető el.
Röszkéről került elő egy kettős aranyhuzalból
készített gyűrű. Hasonlók szép számmal fordulnak elő a kora bronzkorban.
Elképzelhető, hogy valamikor ebben a temetőben helyezték el.
Sárosvölgyi lelet
A
2. lelőhelyen, a Sárosvölgyi-ér partján 1885-ben a Sövényháza-szegedi
Ármentesítő Társulat
földmunkák alkalmával sírokat és különféle edényeket, bronzeszközöket,
ékszereket talált.
A munkások a csontokat szétszórták,
a tárgyakat megrongálták, az edényeket jórészt összetörték. A szegedi
múzeumba került leletek közül a középső bronzkorra
tehetők egy hordozható katlantűzhely darabjai, valamint
egy fényezett felületű, kis ívű szalagfültöredék. Vattinai import
kerámiára utal egy erős bordákkal tagolt, a perem alatt
cikcakk dísszel ékesített fedőtöredék.
A
2. lelőhelyen 1885-ben előkerült sírokban két kisebb agyagedényt
találtak: mindkettő díszítés nélküli
és szabadkézzel van formázva. A szegedi
múzeumba
került bronztárgyak jellegzetesek: pecsét- és laposkorong
fejű tűk, kétosztatú, áttört szív formájú
csüngők és elkeskenyedő végű bronz karperecek. Egy részük díszítetlen
volt, némelyiket viszont vésett vonalkötegekkel
ékesítették. Az egyik darabot hossz- és keresztirányú, nagyon
finoman vésett motívumok emelik ki a többi közül. Négyzet alakú,
két végükön pödrött és finoman vésett
kis lemezek is előkerültek. Az egyik karperectípushoz hasonló
bordázott gyűrű is megtalálható a leletanyagban.
1989-ben
Kocsik András az egykori lelőhelyen oszlopot ásott, s egy nyomott
gömbös testű, vállvonalán
besimítással hangsúlyozott, a hasvonalán lecsüngő
dísszel ékesített kisebb edényt talált, melynek a peremrésze megsérült.
"Röszke
-Kószó-ház" megjelöléssel került a
múzeumba hét bronz spirálcsőtöredék,
két gyöngy, egy spirális drótból hajlított gyűrű, egy töredék,
egy széles pántgyűrű, egy
vékony pántkarperec-töredék, egy hosszabb és egy kisebb spirálgyűrű,
három ép és két töredékes szív formájú csüngő. Ezek minden
valószínűség szerint a 2.
lelőhely halomsíros temetőjéből származnak.
A Nagyszéksós
547. sz. tanyán 1933. október 10-én Oltványi József veremásáskor
két spirális bronzkarperecet, kilenc spirális gyűrűt, bronzpitykét
és egy tölcséres szájú,
kihajló peremű, vállvonalán besimítással hangsúlyozott, nyomott
gömbös testű, ívelt oldalú, a hasvonalon szimmetrikus
bütyökkel díszített bögrét talált.
Valószínűleg itt is halomsíros
temetővel kell számolnunk.
Nagyszéksósról való az a halomsíros bronzöv is, amely
csak előkelő női sírokban fordul elő. Lehetséges, hogy kapcsolatba hozható az
előbbi lelőhellyel. Az öv hossza 88
cm, legnagyobb szélessége 5,65 cm.
Finom vésett motívum díszíti, de poncolt technika is fölfedezhető rajta. Főként
V. alakú minták, hullámvonalak és vonalkötegek együtteséből alakult ki a
rendkívül harmonikus összhatás.
A 9. lelőhelyen, az egykori
gazdakör épületéhez közel került elő több mint ötven kerámiatöredék. Díszítésük
és formájuk alapján szintén a halomsíros kultúrához tartoznak. Így ezt a kisebb
telepet a 2. vagy 8. lelőhelyen eltemetett népesség használta.
A vaskor
Egy kistörténelem
Tájunkon
a késő bronzkor végét, a korai vaskor kezdetét a Kr. e. IX. században
kell keresnünk. Ekkor
jelentős keleti bevándorlással kell számolni. A telepeken
sok esetben megszűnt az élet, a temetkezési rítusban is változás
következett be, és sok bronz
kincsleletet rejtettek el. Ennek a keleti eredetű népességnek
a nyomait Szeged-Öthalmon és Tápé-Lebőn is
megtalálták. Így elmondható, hogy a Kr. e. IX-VII. században
Röszke környékén is valamilyen keleti eredetű nép élt.
A lelet
Röszkén a 17. és talán a 18. lelőhelyen
kerültek elő szkíta kori leletek. A 17. lelőhelyen, a község keleti részén
található egy 150x100 m kiterjedésű telep. Világosszürke korsótöredék, feketésszürke,
csillámmal soványított kerámiatöredékek, valamint barna színű durva edénytöredékek
is előkerültek. Nagy jelentősége van a kettős kannelúrával
ellátott, perem fölé magasodó szürke szalagfültöredéknek.
Ez egy szarvacskás fülű csészének a maradványa, amely a szkíta kultúrára mutat,
és sok szkíta temetőben megtalálható. Pomázon egy
hasonló töredék a Kr. e. VI. század második felére keltezhető sírleletből
került elő. Ebből következik, hogy Röszkén korai
szkíta település volt, amelynek kezdete a Hallstatt-D
periódusra tehető. Ismeretlen körülmények között került elő egy valószínűleg Hallstatt-kori, bikonikus alakú
bronzbuzogány és egy rovátkolással díszített bronzkarperec-töredék. A kelták
Itália és Pannónia elleni támadása egyidejűleg zajlott le. Rómát Kr. e.
388-387-ben rabolták ki, s így valószínű, hogy a Dunántúlra a Kr. e. IV. század
első harmadában törtek be. Ez a kelta hullám a IV. század második felében
érkezhetett a Dél-Alföldre.
Nagyszéksósról származnak kelta sírleletek: vaskardtöredék (a markolat és a hüvely felső része maradt
meg), összehajtogatott vaslándzsa, kúpos, összekalapált köpűvel,
hosszú, levél alakú, gerincelt testtel,
kerek átmetszetű bronzhuzalból készített karika, ovális átmetszetű
vaskarika. A kard és a
lándzsa jó párhuzama található Reziben a
4. sírban. Itt LT B1C2 korú temető volt. A röszkei
szórványleletek temetőből származnak, a koruk a Kr.e. III. század
első fele lehet. Azoknak a hódító keltáknak a hagyatékáról lehet
szó, akik Kr. e.
280-279-ben Delphoit is kirabolták.
Röszke több lelőhelyéről
ismerünk ún. jellegtelen őskori kerámiát. Ezek a díszítés nélküli, durva
kerámiatöredékek, ha önmagukban kerülnek elő, elvileg az őskor bármelyik kultúrájához
köthetők. Ha a durva kerámiatöredék a halomsíros kultúra jellegzetes
edénytöredékeivel fordul elő, akkor joggal keltezhető a halomsíros időszakba.
Némely esetben a zavart az is fokozza, hogy hasonló jellegű házi kerámiát a
népvándorláskorban a szarmaták és az avarok is használtak.
Krisztus után
A
Kr. u. 1. évszázad első felében iráni eredetű és
nyelvű nép költözött a
Duna-Tisza közére. A korai szarmata (jazig)
időszak leletei a Dél-Alföldön is
előkerültek. A korai emlékek zömükben sírleletek.
Hasonló
korú a Nagyszéksósról, Szabó István földjéről, 1930-ban előkerült
legömbölyített peremű, ívelt nyakú, nyomott gömbös testű,
a hasvonal
fölött kettős cikcakk dísszel ellátott fülesbögre.
A szarmata településekre a
négyzet formájú, kis méretű, földbe mélyített házak
jellemzők. Sekélyen alapozott, fölmenő falú, vesszőfonatos, tapasztott
falú épületeik is voltak. A félig vagy teljesen földbe mélyített kemencéket
általában a házaktól távol helyezték el. A gazdasági épületek közé tartoztak a
kerek ólak, melyeknek kúpos tetejük lehetett. Kutak, füstölőműhely, sőt
kovácsműhely is előkerült. Az árokrendszer a közösség lakóterének elkerítésére
szolgált. Sok verem volt a szarmata falvakban. Ezeket néha kitapasztották
és gabonát tároltak bennük.
Jellegzetesek
a 40-50 liter űrtartalmú
tárolóedények is. A szabálytalan gödrök rendeltetése bizonytalan, talán agyagot
nyertek belőlük. A falvak általában ártéri szigetekre vagy kisebb nagyobb
vízfolyások magas partjaira települtek.
Az állattartás mellett a
földművelésnek is jelentős szerepe van. Különösen fontos volt a lótartás,
hiszen a korabeli történetírók a pikkelypáncélos szarmata lovasokat félelmetes harcosoknak
írták le. Kerámiaművességükre a szürke, jól égetett és soványított, gyors korongon
készült áru mellett jellemzők a kézzel formált edények. Tipikus ezeknek
egyenetlenül meggyúrt nyersanyaga és rossz soványítása. Ebből a kézzel formált
házi kerámiából többféle változatot ismerünk: hombárt, fazekat, valamint kisebb
bögrét, amelyek már az 1. századtól előfordultak.
Hunok
Egy kis történlem
A
370-es években a belső-ázsiai eredetű hunok az alánok legyőzése
után elérték a keleti gótok
Dnyeszter és Don között elterülő földjét. Nomád lovastaktikájuknak
köszönhetően a keleti gótokat is legyőzték, mire a nyugati gótok,
a hunokat be sem várva, bebocsátást kértek a római birodalomba. 380-ban
egy kisebb hun és
alán katonai egység jelent meg Pannóniában.
A hozzájuk köthető íjhoz tartozó
csontlemezeket a carnuntumi légiós
táborban, valamint
Dunaújvárosban
(Intercisa) is megtalálták. A hunok legnyugatibb ága először
az Al-Duna mentén telepedett meg. A Duna-Tisza közén nagyobb
számban a 400-as évek elején jelentek meg. A nyugati hun szárny
fejedelme, Uldin,
jó kapcsolatokat épített ki a kelet-római birodalommal, de
igazából Honorius császár volt az, aki a hun szövetséget kitűnően
kihasználta a germán népek ellenében. 436-ban a hun-római
szövetség a burgundokra mért szörnyű csapást. A 420-as évektől
kezdve a hunok és
szövetségeseik egyre nagyobb hevességgel támadták Bizáncot.
A tehetetlen
birodalom a békét csak évről évre növekvő mennyiségű arannyal
tudta megváltani. A hun szállásterülethez legközelebb eső római
provinciát, Pannóniát, a hunok
433-ban szerezték meg.
Az
egész hun törzsszövetség élén Karaton állt. Oktar és
Ruga, Attila atyjának, Mundzsuknak
voltak a testvérei, valószínűleg megosztották egymás között a hatalmat. Oktar 430 körül, Ruga 434-ben
halt meg. Az uralkodó halála után Bléda következett
a trónon. Ő társuralkodónak maga mellé vette öccsét, Attilát,
aki 445-ben
meggyilkoltatta bátyját, és megszerezte az egyeduralmat.
A
hun szállásterület a 410-420-as évektől a Kárpát-medencében volt.
A Duna-Tisza közének déli fele
jöhet számításba, vagy esetleg a Körös és a Maros között
levő terület. Attila 450-ben Honoria védelmében
teljes császári hatalmat igényelt, de mivel nem kapta meg, az összecsapás
nem maradhatott el. 451-ben a
mai franciaországi Troyes község
közelében volt az ókori Mauriacum,
s itt folyt le a rómaiak és a hunok, valamint a két fél szövetségesei
között a csata, amely döntetlenül végződött.
452-ben Attila kezére került Pávia,
Milánó, és seregei Rómát is elérték. Az örök város érdekében
maga Nagy Szent Leó pápa ment
a hunok táborába. Kérése, valamint a hun sereget sújtó éhség
és járvány visszavonulásra kényszerítette Attilát.
Az "Isten ostora" a következő évben tisztázatlan körülmények
között, agyvérzésben (?)
meghalt.
 |
Halálával
megszűnt az erő, amely a hun birodalmat egybetartotta. 454-ben
a gepidákkal az élükön föllázadt
leigázott népek a pannóniai Nedao folyó
mentén Ardarik vezetésével ütköztek meg
a hunokkal. A hunok elbuktak, Attila legidősebb fia, Ellák
is életét vesztette. A
gepidák szerezték meg a hunok fő szálláshelyeit, miközben
ők keletre szorultak.
A nagyszéksósi
aranylelet
A lelet
A
67. lelőhelyről származik a máig legnagyobb és legjelentősebb hun
aranylelet. 1926-ban aranytárgyak
kerültek elő Nagyszéksóson, Bálint
Mátyás szőlejében. Nagy részük a szegedi
múzeumba, valamint a Fleissig-gyűjteménybe jutott, de egy részük elkallódott.
Móra Ferenc az aranytárgyak nyomán jutott el Nagyszéksósra,
de csak hosszas előkészítés után tudott ásatni. Az aranytárgyak
egy körtefa alól kerültek elő. Móra és "személye körüli minisztere", Kotormány
János már az első helyszíni szemlén egy aranycsatot talált. Bálint
Imre elmondása szerint iskolás korában sok encsömbencsömöt
találtak ott, és az iskolában sült tökért és almáért cserélték el őket.
Az így
elcsereberélt leletek számát fél kubikostalicskára becsülte!
Mórának csak hosszas huzavona
után sikerült engedélyt szereznie Bálint Mátyástól az ásatáshoz. A gazdát
négyszáz pengő és minden aranytárgy után egy pengő illetett meg.
A
körtefa körül ástak, de a fában és a szőlőben nem tehettek kárt.
93 aranytárgy került elő, csontváz vagy
temetkezésre utaló nyom nélkül. 1934-ben Bálint Imre egy
összelapított aranycsészét és néhány apró aranytöredéket próbált
eladni egy szegedi
ékszerésznek.
Rendőrségi bejelentés nyomán Kotormán János
szállt ki a helyszínre és megállapította, hogy az aranytárgyak
az 1926. évi ásatás
helyszínéről származnak, ahonnan időközben még egy három
darabra vágott arany csészefenék is előkerült. Cs.
Sebestyén Károly március 21-24. között 564 m2-en a bolygatatlan
homokig fölásatta és
átszitáltatta a talajt, de csak négy aranytárgyat talált.
1965-66-ban még további három aranytárggyal bővült a leletek
köre. Több mint kétszáz
aranytárgyat számlál ez a mindezidáig páratlan leletegyüttes.
A nagyszéksósi
leletek a hun halotti torral
függenek össze. A leletkörülmények és a párhuzamok azt igazolják, hogy ezt a
tort gyakran a temetés után napokkal, esetleg hetekkel tartották. A szokás
alapja az a hiedelem, hogy a halott lelke a halál után még egy bizonyos ideig a
földön tartózkodik. Az előkelő elhunytakat általában magányosan és titokban
temették el, nehogy kirabolják a néha több kiló arannyal eltemetett halottat. A
tort, vagyis a végleges búcsúztatót sem a sírnál, hanem másutt tartották. Az
ott elásott tárgyakat halotti áldozatnak szánták. Néha az elhunyt mását, esetleg
szobrát is fölállították és ott az ősök kultuszának szellemében időnként
áldozatot is bemutattak. Nagyszéksóson
is ilyen áldozati helyet találtak.
Az elhunytat vagy a
közelben, de inkább távolabb temethették el.
Az aranytárgyakra jellemző a
rekesztechnika, azaz a fölületükre szalagocskákat
forrasztottak, azokból rekeszeket képeztek, amelyekbe leginkább piros almandint helyeztek. A kő alá sima ezüst-vagy aranylemezt
tettek, amelyet néha finoman recéztek, hogy a kő ragyogása jobban érvényesüljön.
A vékony aranylemezek egy részébe ponccal pikkelymintákat ütöttek. Ez a díszítési
mód leginkább kard-, és tőrhüvelyeken, nyergeken és tegezeken fordult elő.
Az elektronkehely és egy
aranycsat jellemezheti legjobban az ötvöstechnikát. A
tömör elektroncsésze olvadás következtében erősen eltorzult, de a restaurálása
a szakember jó munkáját dicséri. A 4
mm széles perem enyhén ki van hajtva. A kerek
áttörésekben egykor üveg és hegyikristály betét volt. A kerek nyílások szélét
elvékonyították, majd az áttörések külső felére vékony körgyűrűt forrasztottak
és ezeket hajlították rá a betétekre. A rövid, tölcsérszerű talpat
keményforrasztással illesztették a kehelyhez. A láb belső oldalán görög nyelvű
karcolt fölirat van. A darab a tömör arany nyakpereccel együtt az elhunyt magas
rangját igazolja.
 |
A csat vöröses színű
aranyból készült, és keményforrasztással összerakott négy rekeszből áll. Alulra
vékony aranylemezt szögeztek, amely a csattest elején hurkot alkot, hogy a
csatrész összekapcsolódhasson a testtel. A csat tojásdad alakú, előrehajló
pecekkel készült. A szíjat egykor a rekeszek és a vékony aranybádog közti 2 mm széles részbe
illesztették. A rekeszekben lévő piros almandinnak ma
már csak a nyomai vannak meg.
Többször megkísérelték az előkerült
leletek alapján rekonstruálni a tárgyakat. Erre a jobb megfigyelési körülmények
között napvilágot látott fegyverek, lószerszámok stb. nyújtottak segítséget.
Ezek alapján a következő leletegyüttest sikerült
meghatározni:
1. Arany nyakperec.
2. Arany díszöv csattal,
szíjvégekkel és övveretekkel.
3. Kardnak és hüvelyének
aranyveretei és borítása.
4. Arany csizmaveretek
csattal, kisszíjvégekkel.
5. Tőr markolatának és
hüvelyének aranyborítása.
6. Kés markolatának és
hüvelyének arany- és ezüstborítása.
7. Kés hüvelyének
aranyborítása.
8. Valószínűleg íjhoz
tartozó aranylemez.
9. Tegez aranyborítása.
10. Korbács nyelének
aranyborítása.
11. Nyereg és lószerszám
aranyveretei. A nyerget halpikkelydíszes aranylemezzel vonták be, a kápákat almandinnal ékesített aranylemezszalagok
borították.
12. Az előzőkhöz hasonlóan
díszített nyereg és arany kantárveretek.
13. Elektronkehely. A görög
föliratos edény korong alakú áttöréseiben egykor hegyikristály és színes üveg
volt.
14. Elektron ivóedény.
15. Fa ivóedény
aranyveretekkel.
16. Fa ivóedény az előzőhöz
hasonló aranyveretekkel. Elképzelhető, hogy az aranyveretes fa ivóedények száma
négy-hat volt.
Az avarok
Egy kis történelem
A
6. század első harmadában egy germán nép, a longobárd jelent meg
a Dunántúlon, és később a Dráva-Száva
közén is. A Duna-Tisza közén föltétlenül számítani kell a
tovább élő szarmata lakossággal. A Duna-Tisza közének középső és
déli részén a 470-es évekig egy
kis germán nép, a szkír élt. A
longobárdok beköltözése után a Duna-Tisza köze valamiféle
határsáv, gyepű szerepet
tölthetett be. Röszke területe a gepida királysághoz esett
közel, ezért a Tisza jobb partján is lehettek kisebb gepida
telepek vagy katonai előőrsök, különösen
a gepida-longobárd viszony kiéleződése után.
A
Kínától Közép-Ázsiáig húzódó zsuan-zsuanok birodalmát
552 körül lázadó alattvalóik, a türkök döntötték meg. A Közép-Ázsiában
lévő heftalita
birodalmat a türkök és a perzsák közös hadjáratai 557-ben számolták
föl. 562-ben az Al-Dunánál megjelenő avarok között mind belső, mind
közép-ázsiai
népcsoportok is lehettek. II. Justinianus bizánci
császár nem engedte birodalma területén az avarok letelepedését.
A gepida királyságot körülvevő magas hegyek akadályozták
az avarok behatolását a
Nagyalföldre. Ezért az Elba folyónál próbálkoztak, és 566-567
fordulóján magát a frank királyt, I. Sigebertet is
fogságba ejtették, majd az avarok kagánja szövetséget
kötött vele. 567-ben a gepidák által megszállt Sirmiumot megtámadták
a longobárdok, de a gepidákat támogató bizánciak az immár
két tűz közé került longobárdokra súlyos vereséget mértek.
Ezért jöttek kapóra I. Sigebertnek
az avarok, mert sógora, Alboin longobárd
király segítséget kért tőle. Az avarok és a longobárdok szövetséget
kötöttek. Baján kagán az előnyös szerződés értelmében megkapta a longobárd
állatállomány felét, és a gepidák országát is neki ígérték.
Az avarok a Duna-könyök tájáról megtámadták a gepidákat, és súlyos
vereséget mértek rájuk.
Még királyuk, Kunimund is életét
vesztette. A longobárd király nem sokáig örülhetett győzelmének,
mert rájött, hogy sokkal
veszedelmesebb szomszédot kapott a gepidáknál. Ezért 568
áprilisában átengedte "szövetségesének"Pannóniát, és népével
Észak-Itáliába költözött. Ezzel szinte
az egész Kárpát-medence az avarok uralma alatt egyesült.
A lelet
A
70. lelőhelyen, Feketeszélen, Ördögh György
birtokán, gerendás kubikolással földet termeltek ki, és ezüst fülbevalók,
valamint dinnyemag alakú
gyöngyök kerültek elő. Tömörkény István 1902. február 11-én
három melléklet nélküli sírt tárt föl. Márciusban földkitermeléskor
ismét kerültek elő leletek.
Közülük figyelemre méltó egy 10
cm hosszú, 4
cm széles vas nyílcsúcs. Március 4-én
Tömörkény ismét három sírt tárt föl, és ezzel az előkerült
sírok száma húszra emelkedett,
amelyek a munkások szerint a legkülönbözőbb tájolásúak voltak.
Az első sírból, a medence tájáról apró vasdarabok kerültek
elő. A második sírban északnyugatdélkeleti tájolású csontváz volt, a lábánál lókoponya, alatta lólábszárcsontok. A lókoponyánál
előkerült két honfoglalás kori, vállba kovácsolt fülű kengyel is
és egy vaszabla. Az emberi váz mellett vaskés és vascsat volt. A
harmadik sírban az
egyik munkás egy fél zablakarikát talált.
Március 24-én Tömörkény az
előző föltárás helyétől kutatóárkokat ásatott. Ezekben sírokat tárt föl:
nyugat-keleti tájolású férficsontváz, jobb oldala mellett vaskéssel;
nyugat-keleti tájolású férfiváz, a bal lábszárcsont mellett vaspenge;
zsugorított csontváz két bronz fülbevalóval, az egyik alján henger alakú
függővel, csípőjénél orsókarika.
1905.
március 20-24. közt Móra Ferenc a fönti lelőhelytől nyugatra kétszáz
lépésre hat kutatóárkot húzatott, de sírok nem kerültek elő.
Ezek után az eredeti helyszíntől keletészakkeletre 70 m2 területet tárt föl, amelynek
eredményeképpen 11 sír került elő. Az első és negyedik sírban
egy-egy férficsontváz feküdt, a hatodikban egy nő, a hetedikben
egy kisgyermek volt
eltemetve minden melléklet nélkül. Mind a négy sír mélysége
kb. 2 m volt. A második sírban
másfél méter mélyen feküdt egy koponya nélküli csontváz.
Mellékletei között vaskést, életfamotívummal díszített, áttört,
gyöngykeretes nagyszíjvéget,
hasonló motívumú, de kisebb méretű kisszíjvéget,
öt darab áttört kisméretű csuklós övveretet, egy mellékszíjveretet,
valamint egy szíjbújtatót talált. A harmadik sírban a földszintől
alig negyven centiméterre egy zsugorított helyzetű férficsontváz
feküdt. Az ötödik sírban egy 1,9 m mélyen eltemetett férfiváz,
mellette laposindával díszített
bronzcsat volt. Ezek a sírok az 1902-ben föltárt terület
északkeleti folytatásában voltak, és
valószínűleg a temető szélén lehettek, mert itt Móra már
nem talált több temetkezést, és így áttért a temető keleti
folytatására, ahol a nyolcadik sír
feküdt 2,4
m mélyen. A férficsontváz mellett vaskést
és két vascsatot talált. Ettől a sírtól délre, körülbelül
3 méterre találta meg a 2 m mélyen fekvő
férficsontvázat, amely az előzőkhöz hasonlóan rossz megtartású
volt. A váz fölött 30-40
cm
magasságban tyúkcsontokra, két lófogra és apró, égett csontokra bukkant.
A csontváz mellett vaskést, vaspecekkel ellátott bronzcsatot, lapos
bronzkorongot, közepén szögeccsel, vékony ezüstlemezeket
és egy bronzlemezből
készült sima kisszíjvéget talált.
A tizedik sír az előbbitől keletebbre került elő 2,2 m mélységben. Benne jó megtartású
női csontváz feküdt, bal vállánál orsókarika, bal halántékánál
pasztagyöngy csüngődíszű fülbevaló, medencéjénél két vékony bronzkarika
volt.
A
föltárás alig van dokumentálva, így a szűkre szabott leírások alapján
nehéz értékelni a temetőt.
Az 1902-i ásatáskor előkerültek szórványként dinnyemag alakú
késő avar kori gyöngyök, de honfoglalás kori nyílcsúcsok is. A
lábhoz tett lóbőrős rítussal elhantolt
férfit a 10. században temették el. Az 1902-i föltárás alkalmával
késő avar és honfoglalás kori sírokra bukkantak. Az 1905. évi föltáráskor
az első ásatás
helyszínén késő avar kori temetkezéseket találtak. A második
és az ötödik sír leletanyaga a 8. század végére vagy a 9. század
elejére utaló temetkezéseket
tartalmazott. Az 1905-i föltárás utolsó helyszínén kerültek
elő olyan leletek, amelyek a közép avar korra keltezhetők.
A mellékletek alapján a
temetkezések a 7. század második felében kezdődhettek, és még a 9. század
elején is folytatódtak. A honfoglalás kori sírok érdekessé teszik a temető
értékelését.
Az
avarság bizonyos részei megérték a honfoglalást, talán elég utalni
a Szarvas-Kákapusztán
föltárt temetőre. A feketeszéli második és ötödik sír a temető szélén
került elő, és a 9. század elején temetkező avarság leletanyagát
tartalmazta. A
honfoglalás kori sírok jelenléte a nem kellően dokumentált
ásatás alapján azt is jelenthetné, hogy a Röszke területén élt avarság
megérte a honfoglalást, de
valószínűbb, hogy a honfoglalók - nem tudván a korábbi sírokról
ugyanott nyitottak temetőt, ahol az avarok.
Röszke
területén a terepbejárások során számos avar telep nyoma és nagy
mennyiségű korongolatlan
házi kerámia került elő. Általában díszítetlenek, ritkábban
bekarcolt hullámvonallal vannak díszítve. Peremük egyenes, enyhén
kihajló, lekerekített,
a perem külső fölülete ujjbenyomkodással
van tagolva. Színük sárgásbarna, gyakran füstfoltosak. Az
edényeket sokszor agyagbevonattal
látták el, majd ezt elsimították. A 74. lelőhelyen, egy földháton
került elő egy nagy kiterjedésű avar település. A kerámiatöredékek
kisebb-nagyobb
foltokban sűrűsödtek, és ez házakra, gödrökre stb. utal.
Három lelőhelyből jellegzetesen 9. századi emlékek kerültek
elő. Az 52. és 68. lelőhely a
rácsmintás pecsétlővel díszített,
kézzel formált kerámiatöredék miatt kiemelkedő jelentőségű.
Ezt a kis számban megtalált
kerámiatípust úgy díszítették, hogy egy fából faragott nyomódúcot
nyomkodtak az edény testébe. Ennek az edénynek az előfordulása
egyértelműen a késő avar korra
tehető. A 75. lelőhely bográcsfüle szintén erre a korszakra
utal. A töredékek alapján ez a kézzel formált bogrács gömbös
aljú, a nagyméretű és vastag fülhöz
képest vékony falú és gondosan eldolgozott felületű volt.
Ezekben a késő avar falvakban a fölszíni megfigyelések szerint
a házak két sorban, egymástól
nagyobb távolságra álltak, vagy félkör alakban helyezkedtek
el. A telepeken élő emberek földművelő, letelepült életmódot
folytattak. A kézzel formált
cserépüstök a 8. század második felében, de főként a 9. század
elejétől jelentek meg Dél-Oroszországban a szaltovói kultúra
népeinél.
Ezek alapján föltételezhető,
hogy az alföldi késő avar kori műveltség és a szaltovói
kultúra között bizonyos kapcsolatokkal számolhatunk. Ezek az adatok fontos
bizonyítékai annak, hogy Röszke területén még a 9. században is éltek avarok. A
9. század bonyolult és még kevéssé tisztázott történetéhez kapcsolódik az avar
birodalom bukása.
A honfoglaló magyarok
Egy kis történelem
A Levédiában,
majd Etelközben élő magyarok már a 9. század folyamán megfordultak
a Kárpát-medencében. Az első adatok erről 862-ből valók. 881-ben
már a mai Bécs környékén harcoltak.
A keleti frankok 892-ben szövetséget kötöttek a magyarokkal Szvatopluk
morva fejedelem ellen. 892-894 között viszont őseink Szvatoplukkal
kötöttek szövetséget, és 894-ben keltek át a frankok fönnhatósága
alatt álló Dunántúlra. 894-ben a bizánci birodalommal kötött szövetség
értelmében hadba
vonultak a bolgárok ellen. Simeon bolgár cár Szilisztra
és Preszláv környékén is alulmaradt a magyarokkal
szemben.
Őseink
a sikeres hadjárat következtében kivonultak Bulgáriából, időközben
Simeon cár békét kötött
Bizánccal. A kazároktól és az úzoktól elűzött
besenyők nyugat felé menekültek, és 895-ben megtámadták a
magyarok etelközi szállásterületét. Így a bolgárokat a vereség,
a besenyőket az etelközi
területek birtokbavétele kovácsolta szövetségbe. A bolgárok
és a besenyők két oldalról jövő támadása miatt a magyarok
súlyos vereséget szenvedtek. Ebben a
helyzetben nem volt más választásuk, mint nyugatra vonulni,
a biztonságot ígérő Kárpát-medencében védelmet keresni a
támadók elől. Ezt megkönnyítette, hogy
őseink már korábban megismerkedtek ezzel a területtel, sőt
birtokba akarták venni. Így a honfoglalás egyszerre volt
céltudatos foglalás és a besenyők elől
való menekülés. Először Erdélyt szállták meg. 896-tól a keleti
frank fönnhatóság alatt álló Dunántúlra a legnagyobb veszélyt
a magyarok jelentették.
896 és 899 között megszilárdították uralmukat a Garam-Duna
vonaltól keletre eső területeken. Arnulf keleti frank
uralkodó szövetséget kötött a magyarokkal Berengár
itáliai király ellen. 899-ben egy kisebb magyar sereg hosszabb időt
töltött Itáliában és a Brenta folyó mellett
győzelmet aratott Berengár hadai felett. A magyarok a telet Itáliában
töltötték, és ekkor értesültek szövetségesük, Arnulf
császár haláláról. Visszavonulóban alaposan fölprédálták a tartományt,
majd követeket küldtek a bajorokhoz, hogy a morvákkal szemben támogatókra
leljenek.
A morva területek egy részét el is foglalták, sőt Bajorországba
is betörtek, és egészen az Enns folyóig
hatoltak. 902-ben végleg leszámoltak a morvákkal, ami a morva állam
elpusztításával járt együtt. A
900-as évek elején sorozatos háborúskodás kezdődött a bajorokkal
a magyarok által megszállt Dunántúl miatt. 907-ben a Pozsony vidékén
lezajlott csatában a
bajorok vereséget szenvedtek, és így a magyarok az Enns
folyóig megteremtették hatalmukat. Ezzel a magyar honfoglalás befejeződött.
A lelet
Röszke területéről három
olyan telepet ismerünk, ahol gyéren ugyan, de kimutathatók a 10. századi
megtelepülés nyomai. Az 52. lelőhelyen egy 8-10 századi kisebb falura utaló kerámiatöredékek
kerültek elő. A 77. lelőhelyen szórványos honfoglalás kori cserepek alapján szintén
kisebb településre lehet következtetni. 1961-ben Vastag József a kancsalszéli
iskola mellett öt honfoglalás kori kerámiatöredéket gyűjtött (80. lelőhely).
1961-ben
a Ladányi-dűlőben a
Bata- és az Oltványi-tanya között földmunka
során csontváz került elő, amelyet a találók teljesen földúltak.
A megmentett leletek
a következők voltak: két körte alakú vaskengyel, három rombusz
alakú nyílcsúcs, nagykarikás csikózabla, vascsiholó töredéke, lószerszám,
hevedercsat és egyéb
vastöredékek. A másik csontváz felsőtestét is földúlták,
de ennek ellenére itt mód nyílt arra, hogy a temetkezést részletesebben
megfigyeljék.
Az északnyugat-délkeleti
tájolású sírgödörben 85 cm
mélyen egy női csontváz feküdt. A felsőtest csontjai között 18 gyöngyöt,
valamint kéttagú ezüst csüngős díszt találtak.
A felső rész korong alakú,
középen kidudorodással, az alsó rész csöpp alakú, és gyöngykörös
kerettel van díszítve. Mindkét lábfejen korong alakú, közepükön
bemélyített és aranyozott, ezüstből
készült lábbeliveretek voltak,
melyeknek száma elérte az 54-et. A bal lábfejnél jól megfigyelhető
volt, hogy a veretek három sorban
helyezkedtek el. A lábfejek mellett egy-egy vállba kovácsolt
fülű kengyel volt, a nyereg valószínűleg közöttük helyezkedett
el. A jobb lábfej előtt csikózablát
találtak, a jobb szeméremívnél pedig vaskést. A sírból lócsontok
is előkerültek.
A
70. lelőhelyről egyaránt ismerünk honfoglaló és avar sírokat. A
fönti két sír is innen származik. Az
1902-i föltáráskor zömében honfoglalás kori sírokat találtak.
A második sírban vállba kovácsolt fülű kengyelpár,
csikózabla és lócsontok voltak. Ezek a honfoglalók legjellegzetesebb
halottas szokásáról, a részleges lovas temetkezésről árulkodnak.
A röszkei temetkezésekben ennek a szokásnak arról a
változatáról van szó, amikor a lovat megnyúzták, de a koponyát
és a lábszárcsontokat a bőrben hagyták, és ezt a kengyelpárral
és a zablával együtt a halott lábához tették. A lovas temetkezés
minden bizonnyal rangjelző volt, valószínűleg a szabadok közül sem
mindenkit temettek
el ezzel a rítussal. Négy részleges lovas temetkezéssel számolhatunk,
a nyílcsúcsok fegyveres férfisírokat jeleznek.
Az 1902. évi ásatáskor
melléklet nélküli vagy csekély melléklettel ellátott sírok is előkerültek.
Az
1961-ben napvilágot látott második sír rangosabb nőre utal. A kéttagú
ezüst csüngődíszek
a kaftán alatti ruhát díszítették, a hordó alakú, csurgatott paszta-
és kéttagú gyöngyök a nyakat ékesítették. A lábbeliveretek nagy
száma díszes csizmára mutat. A leletanyag csonkasága miatt
a sírok pontos korára nem lehet következtetni. A röszkei leletek
az egész 10. század folyamán általánosnak tekinthetők.
1959. március 6-11. között Trogmayer Ottó leletmentő ásatást végzett Király Imre Nagyszéksós 685. sz. tanyája melletti kis dombon (76.
lelőhely). A korábbi szőlőaláforgatás a sírok egy
részében kárt tett, így csak három sír került elő.
Az első sír 60 cm mély, nyugat-keleti
tájolású, földúlt temetkezés, a koponyán erős bronzpatina nyomaival; a sír
egyéb mellékletei elkallódtak.
A második sír 53 cm mélyen fekvő,
nyugat-keleti tájolású női váz, amelyet részben földúltak. A koponyánál két
nyitott végű rosszezüst karika, a bal kézcsontoknál egymásra hajtott végű
ezüstgyűrű, a lábszárcsontok fölött mintegy 20 cm-rel vascsiholó, a sír
földjében vaskés. A harmadik sír 70
cm mélyen fekvő női csontvázát összedobálták, az
embercsontok között két lólábszárcsontot találtak. Föltehetően ehhez a sírhoz
tartozott az a koponya, amelyet a temetkezéstől néhány méterre 50 cm mélyen leltek. Egyrészt
a leletanyag hiányossága, másrészt a sírok földúltsága miatt nehéz ennek a kis
temetőrészletnek az értékelése. A második sír nyitott végű, 30 mm átmérőjű hajkarikái, a
11. század elejénél nem keltezhetők későbbre. Egymásra hajtott végű gyűrűt a
10. századból is ismerünk, de a 11. században gyakrabban tűnnek föl ezüstből
készült példányok.
A harmadik sír részleges
lovas temetkezésre utal. A három sír a 10. század végére, esetleg a 11. század
elejére keltezhető. A 70. lelőhely temetőjét legkésőbb a 10. század közepén
nyitották meg, de bizonytalan, hány évig használták. A 76. lelőhely temetőjét
az ezredforduló tájékán kezdték használni, és lehetséges, hogy később is ide
temetkeztek. A temető megnyitása kapcsolatban lehet a Géza fejedelem idejében
meginduló államszervező tevékenységgel. Ez ugyanis több esetben
áttelepítésekkel jár, és elképzelhető, hogy ekkor Röszke területére új népesség
jött, amely önálló temetőt nyitott.
Az Árpád-kor
A
község területén hét esetben kerültek elő olyan leletek, amelyek
Árpád-kori településekre utalnak.
Az alföldi falvakra jellemző, hogy területüket gyakran árkok
szabdalják, és közöttük nagyobb üres területek helyezkednek el.
A földbe mélyített házak
alapterülete általában 2,53 x 2-4 m, a lépcsős bejárat a déli
vagy a keleti oldalon volt. A házaknak főként nyeregtetejük
volt. Oldalaikat néha fával bélelték, általában kő- vagy
agyagkemencék álltak bennük. Sok külső
kemence, munkagödör és verem került elő, ezek földművelésre
és ipari tevékenységre utalnak. Szarvasmarhát, lovat, juhot,
kecskét és sertést
tartottak. Vadállatok és halak szinténfontosak voltak
az Árpád-kori magyarság táplálkozásában.
1966
tavaszán Kószó János Tisza sor 45. sz. telkének gazdasági udvarán
faültetés alkalmával csontvázakat találtak (82. lelőhely).
Május 20. és június 6. között Bálint Alajos leletmentő ásatást
vezetett. A 3,2
x 8 m
nagyságú szelvényben 63 sírt tárt föl 18 gyermek, 21 férfi, 18 női
valamint 6 bizonytalan nemű temetkezést találtak. A sírok főként
a délnyugat-északkeleti tájolást
követték. Volt sír, amelyben egymás fölött nyolc csontváz
volt elföldelve. Ugyanebből a szelvényből egy 14-15. századi épület
maradványai is napvilágra
került, valamint egy 2
m
átmérőjű toronyalapozást is találtak. Lehetséges, hogy a templomot
átépítették, és ez ad magyarázatot a torony jelenlétére.
A 16.,
27., 30., 49. és 60. sírokból pártaövek kerültek elő. A 60. sír kivételével
jellegzetesen gótikus, rozetta alakú bronz övveretek láttak napvilágot,
amelyeket különböző anyagú övekre szögecseltek föl. A
60. sír esztergályozott, csontos övet tartalmazott. A leletanyagot a párhuzamok
alapján a 14. század második felétől a 15. század közepéig, esetleg végéig
keltezem.
A
9. sír koporsópántjai és a 23. sír koporsódeszkái igazolják, hogy
koporsót használtak. A 15. sírból
barnássárga színű, gömbös testű üvegpalack került elő. A
18. sír kettős bordával díszített bronz pántgyűrűje, valamint a
35. sír kis bronz pecsétgyűrűje
is megerősíti a sírok keltezését. Az eddigiek alapján templom
körüli temetővel számolhatunk, és a sírokat is a templom tengelyének
irányában,
délnyugat-északkeletre tájolták. A templomalapozás és a sírok
egymásra rétegződése is azt valószínűsíti, hogy a föltárás a temetkezés
szempontjából a legfontosabb
helyet, vagyis a templomhoz közel eső területet érintette.
Sajnos csak kis területet tártak föl, és így nem tudjuk meghatározni,
mikor építhették a templomot. Ennek
ellenére valószínű, hogy az Árpád-korban, lehetséges, hogy
már a 11-12. században. A temető először 1439-ben említett Rezke
faluhoz tartozott. A fölszentelés után a környező falvak lakói a
15. század végéig folyamatosan temetkeztek a templom körüli temetőbe.
Elképzelhető, hogy
még ennél későbbi sírok is napvilágra kerülhetnek. Ezt valószínűsíti
az is, hogy a terepbejárások során sok középkori településnyom vált
ismertté. Röszke
késő középkori településéről az ország hasonló korú, föltárt
falvainak párhuzamai alapján alkothatunk képet.
A
falvak víz közelébe települtek, de a település szinte állandóan
kiemelkedik környezetéből. Egyetlen
hosszú főutcából állt, amelynek mindig volt központi része.
Itt állt a templom és néhány nagyméretű ház, amely eleve gazdagabb,
rangosabb embereket
föltételez. A falu többi háza az utca két oldalán helyezkedett
el, egymástól átlag 40-70 m
távolságra. Leggyakrabban elejükkel északkeletre és
délkeletre építették. Ajtajuk a konyhába nyílott, és a nyílt tűzhely a bejárattal
szemben, abban a hátsó sarokban volt, ahová a szemeskemence
- és ha volt -a konyha hátsó falához épített
sütőkemence is torkollott. A ház falának gondosan földbe
ásott ágasfákból erős és szilárd vázat készítettek, a hézagokat sárral
töltötték ki. Az épületeket
nem vagy csak alig (10-12 cm
mélyre) süllyesztették a földbe. Az ablakok helyére a leletanyag
egyelőre nem nyújt támpontot. A tetők váza szelemenes volt. A házak
alaprajzában nagy volt a
különbség: általában két-öt helyiségből álltak, hosszúságuk
15-35 m között váltakozott. A leggyakoribb
a háromhelyiséges ház lehetett. Legfontosabb szerepe a kemencés helyiségnek volt.
A második volt a lakószoba, a harmadik a kamra. A házakhoz több esetben pajta,
ól, esetleg pince csatlakozott, és az épületek körül egész sor verem volt
beásva.
Röszke területe tehát az
újkőkor korai szakaszától folyamatosan lakott volt. A víz közelsége, a földművelésre
és állattenyésztésre egyaránt alkalmas természeti környezet mindig vonzotta az embereket
hosszabb-rövidebb ideig tartó megtelepedésre. A község területéről előkerült leletek
közül a nagyszéksósi világhírűvé vált.
